07/09/2026
Frei Tamás bejegyzése:
Mesélek Gianniról :-)
Az történt ugyanis, hogy „egymásba botlottunk” a tengerparton, az olasz-francia határ közelében. Nem hittük el, de tényleg nem, hogy ahol ő olaszos módon a nyugágyakat bérli az elképesztően virgonc, imádnivalóan eleven és strapabíró gyerekeinek, meg persze maguknak, a feleségével Zitával, nos, az pont húsz méterre van attól a ponttól, ahova én szeretek úszni járni, mert ott, abban a széles öbölben gyorsan mélyül a víz, és beúszva száz métert már majdnem kétszáz méter mély alattam a tenger. Kristálytiszta sós lélegzetvétel minden egyes karcsapás benne.
Magam sem értettem, de sosem néztem balra Gianniék nyugágya felé. Sosem vettem észre őket az elmúlt években. Pedig ott töltik a nyarat, oda járnak, pár faluval odébbról, mint én. A szomszédos völgyből.
Gianni, először is, számomra elképzelhetetlenül „tökéletesen” beszél magyarul. Sosem találkoztam olyan külföldivel, aki ennyire szépen megtanulta volna a nyelvünket. De közben mégis olyan olasz maradt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Mosolyog, élvezi az élet minden egyes pillanatát, és persze képes „lelassulva élni”. Vita lenta – ezt kellene az olaszoktól eltanulni, nekünk magyaroknak mindenképp.
Az egyik fia - Gianfranco...micsoda vagány név már ez is :-) - épp kavicsokat festett. Közben elesett, de sebaj, felpattant és rohant tovább, hiába törte a talpát a szúrós kő, ő jött, és mutatta mit is alkotott, aztán eladta nekem 5 eurócentért a megfestett kavicsot.
Nem volt apelláta, businesst kellett kötnünk, nem tágított.
Apjára ütött, mondtam Giannira kacsintva, aki olyan szeretettel simogatta a fiát, ahogy azt csak az olyan olasz-magyar keverék-férfiak tudják a Forma-1-es tempójú gyerekeiket szívszeretettel körbeölelve, akik már távolodnak az ötventől.
Hatvanfelé közeledve minden egyes színesre festett kavics láttán az ifjúság szérumát akarják magukba szívni, miközben már érzik az idő lassú fogyását. Meg persze aggódnak, hogy hányszor is fogják még az ilyen pillanatokat energiával telítve kiélvezni.
Gianni mondta is, hogy ez egy fájó, gyenge pont nála. A félelem, hogy nem marad benne elég Forma-1-es üzemanyag, miközben Gianfranco és Gregorio felcseperedik. Próbáltam megnyugtatni, hogy amit én látok, az olyan olasz életkedv és bölcs élet-értés, ami páratlan. Végül is, gondoljon csak bele, valahonnan a fiai magukba szívták, hogy miközben a külföldi (értsd nem olasz) gyerekek nyivákoltak a melegtől, a kavicstól, a fagyihiánytól, vagy valamitől mindig – aközben az ő fiai fülig érő szájjal száguldoznak föl-alá az azúrkék tengerparton.
Merthogy ő ilyen. Ő az, aki ilyen. Sosem történik meg, hogy ne jönne oda hozzám a budapesti éttermében pár kedves szóra, amikor elmegyek olasz „honvágyból” nála ebédelni. De olyan sem esett meg itt Olaszországban, hogy miközben én átbaktattam az esti vacsoránk helyszínére, ő ne járta volna be a „hazaviszem-a-gyerekeket-és-átöltözöm-meg-persze-megsimogatom-Zitát” kört.
Gianni tele van irigylésre méltó energiával.
Olasz!
Én a parton feküdtem, kitikkadva a naptól, elbóbiskolva a kövön, amikor hívott, hogy látja ám az étterem teraszáról, hogy szunyókálok, de ennek nincs itt az ideje, kapjam össze magam, mert már sütik a halat.
Úgy kezelte a pincéreket, olyan olaszos „gentilezzával”, hogy a végén a szakács is kijött az asztalunkhoz, hogy meghánnyák-vessék a pontos sómennyiséget, amibe a halat temetni kellene aznap este a sütőben.
Gianni egyetlen utalást sem tett arra, hogy neki máshol, Európa másik pontján mennyi és milyen étterme van, hogy ő ért ehhez "némileg" :-), hanem mint egy átlagos olasz, konzultált és elfogadta a szakács javaslatát. Csak nekem magyarázta el utóbb, amikor mi ketten maradtunk, hogy szíve szerint mit is mondott volna ennek a „ragazzo”-nak. De mindegy is, a hal majd „megmenti magát”, olyan finom a húsa, hogy nem lehet elrontani.
Nem is lehetett. Besötétedett, mire megettük. A fotó akkor készült.
Amúgy sem volt stresszes a napom, de kisimult Giannitól az arcom, és fiatalodtam neki köszönhetően pár évet.
Azt hiszem...
Gianni-kúrát ajánlok tehát mindenkinek, aki csak teheti. Én meg elkezdtem rágni a fülét, hogy nálunk úgyis most „olaszosodik” el a Cafe Frei, olasz biscottik, sosem volt finom kekszecskék, meg majd dél-olasz péksütemények is napokon belül, és persze múlt hét óta kétféle új olasz espresso, szóval csinálhatnánk valamit közösen.
Én hoznám oda a kávét, az csak menni fog valahogy, ő meg mindent, amit enni kell ahhoz, hogy fiatalodjon minden vendégünk otthon, Magyarországon is. Ugyanúgy, mint én itt tőle, a tengerparton.
„Nem csak alapanyag kérdése lesz” - mondta erre Gianni bölcsen, megint kacsintva egyet, és ebben (is) nagyon egyetértettünk...
