29/09/2026
Frei Tamás bejegyzése:
Tajvan… holnaptól onnan egy izgalmas ízű kalandor-ital, mert az új recepteket mi így hívjuk a Café Frei-ben. Sokszor egyszerűen csak azért, mert valahol a világban „kalandozva”, utazgatva kóstoltam valamit, amiről rögtön az jutott eszembe, hogy ezt el kellene hozni Magyarországra, hozzánk, a vendégeinkhez.
Tajvani Pumpkin Spice Matcha Latte!
Tajpej, a főváros, színes, bátor, szorgalmas hely, nyüzsgő rendezettség, irigylésre méltó energiával. De leginkább hittel a sikerben, amit valahogy el kellene tanulnunk. Tőlük is!
Amikor nemrégiben ott jártam, nálam egyértelműen bejutott a világ kávézó „fővárosainak” top hármasába. Szerintem ma Tokió, Szöul és Tajpej a sorrend. Ha manapság valaki azt kérdezi tőlem, hogy hol vannak a legjobb kávézók, legkifinomultabb ízek, a legjobb baristák, a legszebb dizájn, a legtöbb magas minőségű drink-shop (tehát nem csak kávé, hanem például matcha-variációk is), akkor ezek a városok, méghozzá ebben a sorrendben jutnak eszembe.
Tokió, Szöul, Tajpej...
Európai vagy amerikai város nincs a top háromban, de még a top tízben is alig. London talán lehetne az ötödik vagy hatodik, de ott is leginkább a japán és koreai baristák által létrehozott és üzemeltetett kávézók. Meg persze - mondom - matcha és tea ital-shopok.
Mármint Londonban.
Az Omotesando például a Fitzrovia negyedben, nem messze az Oxford Circle-től. Vagy Maryleboneban a Special Guest. Vagy Spitalfieldsben a Nagara Coffee.
Sőt, ha már tajvani stílus, akkor a Kiss the Hippo, abból több is van Londonban (azért írom ezeket, mert oda azért könnyebb eljutni, mint Tajvanba, hiszen eleve ma már London az egyik legnagyobb „magyar város”. Soktízezer magyar él a brit fővárosban).
De visszatérve Tajpejbe, a pumpkin spice matchához.
Persze hogy elmentünk a csodás tajvani teaültetvényekre, persze, hogy kóstoltunk különleges, szinte édeskés, unami „íz-varázslatú” teaszertartás-minőségű ceremonial matchákat (látják ezekről a fotóimat mellékelve). És kipróbáltunk mindenféle új verziót is.
Az én nyelvem a pumpkin spice fűszerekkel megbolondított matcha lattén akadt meg (nincs benne kávé), mert a fahéj, gyömbér, szegfűszeg és szerecsendió keveréke a tajvani verziókban olyan lágyan és könnyedén simult össze a matcha egyszerre kesernyés, de a mélyben valahogy mégis tompán édeskés ízével (nagyon jó minőségű matcha kell hozzá, úgyhogy mi is azt használunk), ahogy azt sosem tapasztaltam korábban.
A kedvenc helyünk a Curista Coffee lett, ahová, miután felfedeztük, minden reggel elzarándokoltunk. Tajpej és vonzáskörzete hétmilliós megapolisz, de olyan sok zöldövezettel, parkkal, dimbbel-dombbal, hogy sokak szerint messze-messze a legélhetőbb kelet-ázsiai nagyváros, egyesítve magában Tokió rendezettségét és Szöul modernségét. Szóval jó „zarándokolni” benne, menni, sétálni, nézelődni.
Nehéz leírni, amit ott érez a magyar vándor, az évtizedekig tartó katonai autoriter fél-diktatúrából, Csang Kaj-sek uralma alól csak 1987-ben kiszabadult országban, annak a fővárosában. A tajvani emberek egyszerre járnak buddhista templomba, taoista szentélybe és tisztelik a kínai ősi népi vallás isteneit. A kávéház felé felhőkarcolók tövében megbújó szentélyek mellett visz a séta, az ultramodern világ találkozik lépten nyomon a múlttal, közben pedig japános melankólia lengi körbe az embert, valamiféle mély, alig érzékelhető lassú erjedés a szívben, ami sugárzik felénk a tajvaniak drámai sorsából, a mozdulataikból, ahogy megállnak egy útkereszteződésben, és aztán elindulnak.
Életszeretet vibrál, miközben „fáznak” is kicsit, elhúzzák a nyakukat a mai robosztus vörös-Kína állandóan fenyegető hideg lehelete elől.
Nehezen felfogható életérzés-mix ez, mint ahogy a vallás és filozófia keveredése is az, a buddhizmus mixe a taoval és a kínai ősi istenekkel, meg persze a matcha tánca a pumpkin spice fűszerekkel a pohárban.
Tajvanon minden dús, sok, telitett és zsúfolt, de mégis mindennek ritmusa van, összeállnak a percek, a pillanatok. Az akkordok szépek és tiszták.
Szól az élet-szimfónia.
Miközben - ráadásul - a telefonomra én is kaptam a figyelmeztetést, hogy provokáció gyanánt épp egy kínai rakéta repül át Tajvan légterén (fotót erről is mellékeltem). Mintha orosz rakéták száguldanának át Magyarország fölött, hogy aztán becsapódjanak az Adriai-tengerbe...
Ebben a „légkörben” egyik nap a laboratórium tisztaságú, hófehér kávézóban, a Curista Coffee-ban, ahol a sterilitás érzetét keltve már a Covid előtt is, és persze azóta még inkább, maszkot hordanak a baristák, mint ahogy a japánok is mindig maszkban ülnek mellettem a repülőgépeken már évtizedek óta, szóval itt egy barista mélyen meghajolva (mintha Tokióban lennénk) elénk t***e a drip-over kávénkat, egy különleges etióp természetes feldolgozású (natural) kávét a Sidamo régióból, a legendás Legesse Botasát.
És a pumpkin spice matchát.
És én azzal kezdtem... pontosabban azzal akartam... tudtam persze, hogy hiba, mert utána már nem fogja érezni a nyelvem a Legesse Botasa kifinomult, áfonyás, jázminos ízvilágát és a már-már teás lecsengést a kávéban (fellengzősen hangzik tudom, ezek a jelzők, micsoda sznobizmus, gondolják most biztosan önök, de a világ csúcskávézóiban tényleg ilyen ízeket érez az ember, már nem is kávét iszik, hanem „folyékony” virágot és gyümölcsfákat).
Úgyhogy egy ilyen helyen előre venni a kávé nélküli pumpkin spice matcha drasztikusságát, és hagyni, hogy a lágy kávé helyett előtte és aztán hosszantartóan mindent eluraljon a matchával összekevert fűszerek íz-mixe a nyelvemen... Nos, azonnal tudtam, hogy ez hiba. De mégsem tudtam ellenállni.
Olyan gyönyörű ital volt.
A tajvani barista látta, ahogy a kávé helyett a matcha felé nyúlok, ahogy emelem a poharat, és a szemében, mert szinte csak azt láttam a fehér maszk mögött, semmi mást csak a szemét, átsuhant egyetlen pillanatra a gyász, a szomorúság, láttam, éreztem, és azonnal belém nyilallt, hogy ezt mégsem szabad.
Tönkreteszem az igyekezetét, mert a kávét sokkal tovább készít***e, az az ő igazi specialitása.
Kis kártyán mellékelte a lefolyási időt (2 perc 40 másodperc) a kézzel őrölt kávé őrlési fokozatát a Comandante C40-es-en (17-es klikk) a felhasznált víz ásványtartalmát, amit ő kevert ki, és persze a leöntési hőfokot (95 Celsius) és az előáztatás idejét (40 másodperces bloom 60 milliliter vízzel) és a szorzószámot is, az őrölt kávé és a lecsepegtetett víz arányát (17.5 gramm kávé 16-os szorzóval, 280 ml, vagyis majdnem 3 deci a vége).
És én ezt készültem, ezt a világranglistás teljesítményt legyilkolni egy mindennapos tajpeji pumpkin spice matchával. Amiben ráadásul még kávé sincs.
Megállt a kezemben a pohár.
Néztük egymást, mint két párbajozó. Ki lő előbb... Pár másodperc telt el így, aztán leengedtem a fegyvert, akarom mondani a matcha lattés poharat. Visszat***em a szépen csiszolt halványbarna fenyőfa tálcára.
„Csak vicceltem” – próbáltam kacsintani, felülírni a "bántást", az érzéketlenségemet, bár nem tudom, hogy a tajvaniak egyáltalán értik-e ezt a „nyugati” jelet. Azt hiszem, nekik a kacsintás nem cinkosságot sugall, hanem inkább egy furcsa, túlzottan bizalmaskodó gesztus, de a baristán ez nem látszott meg.
Nem tudom mosolygott-e, a maszk mögött nem láttam, de összekulcsolta a kezét és meghajolt, aztán hátrafelé lépegetve hátrálni kezdett, még mindig meghajolva.
Mintha buddhista szerzetes lenne, aki épp adományt kapott.
Hálás volt, hogy nem romboltam szét a munkáját, megálltam, hogy a pumpkin spice matchával kezdjem.
Viszont azzal folytattam. És most folytatjuk mi is a Cafe Frei-ben, a következő hónapban.
Merthogy aznap, ott, etióp Legesse Botasa ide vagy oda, a pumpkin spice matcha nyert.
Úgy jöttünk el, hogy nem mondtam meg neki.
Ezt a posztot pedig biztos nem olvassa...
