20/05/2026
ZÖLDBORSÓLEVES VAJGALUSKÁVAL
A legutóbbi "F**k fine dining" című elmélkedésem valóban visszavitt a gyermekkoromba és talán el is indított valamiféle eseménysort, mert bár ma nem igazán terveztem főzést, a reggeli személyi edzős vendégem - mert ugye ez az életem másik fele, mármint az edzés - olyan mennyiségű fűszernövénnyel ajándékozott meg, hogy esélyem sem maradt elkerülni a dolgot. És mivel a fűszernövények között akadt egy hatalmas csokor petrezselyem is, arra gondoltam, hogy ha már a múltkor szóba hoztam, megcsinálom az egyik régi kedvencemet, a zöldborsólevest, méghozzá úgy, ahogyan az szerintem frankó.
És minél többet gondolok erre a blogra, annál inkább elkezdem megérezni, megérteni a célját, vagyis hogy miért jó ez nekem, hogy mi vele a célom, és hogy miért ebben az ódivatú formátumban csinálom. Hogy miért nem készítek inkább divatosan rövid videókat, még akkor sem, ha amúgy mindenem meg is lenne hozzá, nem foglalkozva azzal, hogy egy ilyen tartalomnak, van-e egyáltalán bármilyen létjogosultsága ma...
Az én zöldborsólevesem sem nem húsos, sem nem paprikás, sem nem tejfölös, és még csak rántás sincs benne, mint mindenféle más lehetséges verziókban.
Még mielőtt bármihez hozzákezdenék, kiveszek a hűtőből némi vajat meg egy tojást és félreteszem. Később majd kiderül, hogy miért...
A levest vajjal kezdem - nem azzal, amit az imént kivettem, hanem egy másikkal:) -, amin megfonnyasztom az apróra vágott vöröshagymát, aztán beleszórom a kis kockára darabolt zellert, petrezselyemgyökeret, és a répát, amit pirítok még egy kicsit. Ebbe a masszába megy még apróra vágott fokhagyma és jó sok petrezselyem is. Majd sózom, borsozom és felöntöm egy kis vízzel (ugyanis bármilyen furán is hangzik, ritkán van itthon alaplé, a leveskockákat meg nem igazán kedvelem).
Viszont van egy új trükköm, amit mostanában előszeretettel alkalmazok: Minden zöldséget jól átmosok, majd a hámozásból megmaradó "szemetet" egy külön edénybe gyűjtve és felöntve vízzel, a levessel párhuzamosan elkezdem nagy lángon főzni. Mondanám, hogy készítek belőle egy redukciót, de nem szeretnék nagyképűsködni. Ez a lé nem csak elképesztően masszív ízt ad később a leveshez, hanem - leginkább a vöröshagyma héja okán - mély, sárgásbarna színt is.
A második felöntésnél már ennek a "koncentrátumnak" a leszűrt levével bővítem a levest, és esküszöm, tényleg borzasztóan sokat tesz hozzá mindenhogy.
Ezzel a levessel aztán már olyan nagyon sok dolog nincs. Ha az eddig belekerült zöldségek félig megfőttek, mehet bele a zöldborsó, és lehet újra ízesíteni sóval, borssal, esetleg cukorral, meg beállítani a végső folyadékmennyiséget - gondolva persze a vajgaluskára is.
Maga a vajgaluska tulajdonképpen nem más, mint egy vajjal felturbózott nokedli.
A történések legelején jó előre kivett vaj meg tojás mostanra már biztosan szobahőmérsékletre melegedett, így sokkal könnyebb velük dolgozni. Habverővel "felhabosítom" a vajat, külön felverem a tojást, majd ráöntöm a vajra és összedolgozom őket, aztán mehet rájuk a liszt. Hogy mennyi? - Amennyit felvesz - szokták volt mondani a vérprofi nagyik, akik minden csodás ételüket a kezdetektől fogva kizárólag szemre adagolták, érzésből, tapintásból, meg mindenhez pont annyit tettek, amennyitől azok valamilyen varázslat folytán összeálltak. És amúgy tényleg. Ha túl kemény a galuska, hozzá lehet tenni egy kis vizet, vagy akár tejet, ha túl lágy, akkor meg a liszt majd visszasűríti. A galuskába is elfér a só, a bors, meg akár még valamennyi petrezselyem is. A kifőzésnél viszont nem árt arra is gondolni, hogy mennyi ideig tervezzük ezt a levest eszegetni, mert ha több napig, akkor okosabb döntés külön főzni a galuskákat. Ha viszont azt gondoljuk, hogy a leves maximum másnap el fog fogyni, akkor akár bele is főzhetjük egyenesen a levesbe. Ez alkalommal én is így tettem. Belefőztem. Kanállal, egyenesen a keverőtálból "szaggatva".
Amint a galuskák feljönnek a felszínre, kvázi el is készült az étel...
Ha megkóstolom, Szabó-mamáék jutnak először eszembe. A nagy kert, a szőlő, meg Csoki a kis fekete korcs. Náluk ez a leves nem az Aldiban indult, hanem úgy hogy a kertben megszedtük a borsót, aztán kifejtettük a borsószemeket a héjakból, és rohantunk velük mamához a konyhába. A szomszédból áradt a nutriák szaga, az utca végében a gáton robogtak el a vonatok Debrecen, Nyíregyháza, vagy Budapest felé, Szabó-tata pedig újságpapírból, frissen szedett nádból, meg spárgából készített papírsárkányt, amit lisztből főzött csirizzel ragasztott össze. Az aprócska asztalosműhely mellett tömésre váró libák gágogtak, mi gyerekek pedig nagy rácsodálkozással használtuk a kinti pottyantós vécét.
Később, amikor már elszólított a magas-művészet és a fővárosba költöztem, majd minden alkalommal zöldborsólevest kértem, amikor nagy kegyesen hazalátogattam, "le" vidékre, a narancssárga Kis-Polskimmal.
Na az egy emberibb világ volt tényleg. Még a barom Facebook meg a többi tömegbutító közösségi poklok nélkül, friss levegőn, face to face beszélgetésekkel, kamu friend-ek helyett valódi barátokkal. Borzasztóan hiányzik az az időszak, azok a terek, azok az emberek, és persze az egésszel együtt járó, rég elveszett fiatalságom. A remény, amit az előttem álló lehetőségek jelentettek, még a százezernyi rossz döntésem és tévedésem előtt. Ebből az egészből sajnos már nem sok maradt, csak néhány megsárgult papírkép, meg a zöldborsóleves édeskésen szentimentális íze...
-
LINK: https://etlap.blog.hu/2026/05/20/zoldborsoleves_vajgaluskaval_888